Hasamban a gyerek, lelépett az apja – három igaz történet
Jön a baba! – örül az egész család, hogy a kapcsolat végre meghozza gyümölcsét. A nő ragyog a boldogságtól, az apukának mindenki gratulál. Aztán hirtelen minden borul... Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg. A férfi, aki addig megbízható társnak, remek apának látszott, egyszer csak bemondja az unalmast. Elmegy. Azt viszont megígéri, hogy ott lesz a szülésnél. Kispapapánik – bólogat a pszichológus. Ő érti, mi nem. Végigbőgtem a terhességem első harmadát. Nem volt semmi baj, egyszerűen csak bármitől elpityeregtem magam. Felfokozott érzékenységem a páromat sem kímélte, gyakran megsértődtem. Mert nem úgy áll hozzá. Mert nem takarít, mert nem lelkendezik a pelenkareklámoknál, és mert nem fogja fel, hogy én más lettem. Igen, állandóan méltatlankodtam, de még soha életemben nem volt akkora szükségem rá, mint ezekben a hónapokban. El sem tudtam volna képzelni, hogy ne osszam meg vele mindazt, ami velem és bennem történik. A közös gyerekvárás az egyik legerősebb kötőanyag egy kapcsolatban. A kismama ilyenkor támaszra vágyik és arra, hogy a gyermeke apja mellette legyen. Ez a természetes. Első történet: Borka Borkáéknál három év együttjárás és két év házasság után jött a tervezett baba. A kismama és férje boldog volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Aztán egyszer csak leszakadt az ég. „Hat hónapos terhes voltam, amikor a férjem bejelentette: mást szeret, mással akar élni. Iszonyúan megdöbbentem. Ő azt hitte, kidobom otthonról, én viszont úgy döntöttem, megvárom, hátha észhez tér. Magunk között akartam megoldani a problémát, hiszen gyerekünk lesz! Nagyon fiatalon kerültünk össze, és minden olyan simán ment. Megértem, hogy valami hiányzott neki, azt mondta: neki nem kell ez a langyos víz. De szerintem jó volt a házasságunk. Zsófi még nem született meg, amikor a lány, aki miatt elhagyott, kidobta őt. Azt hittem, most majd minden helyrejön, de nem így történt. Sokáig reménykedtem, de egyértelmű volt, hogy engem már nem akar, a gyerekhez viszont ragaszkodik. Az első perctől kezdve fürdette, pelenkázta. Eltelt másfél év, most hetente többször eljön, egyszer egy héten Zsófi nála alszik. Nagyon jó apa.” Pánik az apánál A történet alapján a legtöbben biztosan úgy vélik: ez az ember nem normális. Pedig Sanyi csupán túlreagálta a problémát. Legalábbis ezt állítja Baktay Miklós pszichológus, párkapcsolati terapeuta. Állítását szakmabeli felesége megerősíti. Sőt, dr. Baktay Elka szerint Sanyi valószínűleg lelkiismeretes ember, aki pánikba esett. Ezt bizonyítja, hogy bár a feleségét elhagyta, a lányával törődik. A párkapcsolat nem, az apaság viszont nagyon is jól működik. Egy minden szempontból ideális kapcsolatban nyilván nem fordulhat elő, hogy a társ cserbenhagyja gyermeke anyját. A családterapeuta házaspár szerint egyes leendő apák a változástól esnek pánikba. Ők ugyanis nem alakulnak át, csak körülöttük vesz új fordulatot a világ. A párkapcsolat gyökeresen átalakul, a szex sem olyan, mint volt. (Persze gyakran ennek épp az ellenkezője igaz: a kismama a férje szemében vonzóbb, kívánatosabb, mint valaha.) A fő téma pedig természetesen a születendő gyerek, a közös élmény az ultrahangfelvétel nézegetése. A férfi, aki ezek után úgy dönt, könnyebb az út, ha kiszáll a végállomás előtt, valószínűleg végig sem gondolja, mit tesz. Érzelmileg és fizikailag is teljesen kiszolgáltatva, másállapotban hagyja el azt a nőt, akivel együtt tervezték, vágyták és akarták azt a helyzetet, amelyből kimenekül. Az apaszerep viszont tetszetős számára, ragaszkodik a gyerekhez. Akárhonnan nézzük is, ez egyszerűen nem fair. Meglepő, de a pszichológus szerint ezeknek az apáknak igenis van pozitív értékrendjük, így aztán tudják, milyen nagy elvárásoknak kell megfelelniük. A gyerekhez kötődnek, ezt diktálja lelkiismeretük. Szép, szép a gyerekhez való ragaszkodás, csakhogy van a dolognak egy másik oldala is: a kispapa szinte minden esetben egy másik nő karjába menekül. [cikk=42385] Második történet: Hédi „Két éve voltunk együtt, amikor teherbe estem. Szerelemgyerek volt, eredetileg későbbre terveztük – meséli Hédi, aki a történtek miatt még ma is pszichológushoz jár. – Három hónapos terhes voltam, amikor a párom félrelépett egy kolléganőjével. Azonnal elköltöztem, de csak két napra, mert tudtam, hogy egyedül nem leszek képes végigcsinálni a terhességet. Megbeszéltük a dolgot, ő azt mondta, megijedt a felelősségtől, azért menekült máshoz. Túlléptünk rajta. De ahogy közeledett a szülés, egyre furcsábban viselkedett. Amikor eljött velem ultrahangra, éreztem, hogy bármennyire érdekli is a baba, nagyon fél. A szülésre mégis be akart jönni. A szülés előtt két hónappal aztán bejelentette: beleszeretett egy másik lányba. Akkor végleg elköltöztem, de megkértem, hogy egy héten egyszer aludjon nálam, ha beindul a szülés, ne legyek egyedül. Így is lett, ő vitt be a kórházba és végig mellettem volt. Ő fogta meg először a gyereket, és boldognak tűnt. Úgy látszott, hogy nagyon megérintette a dolog. Sokáig reménykedtem. Azt hittem, megváltozik, visszajön, ő is mondta, hogy próbáljuk meg újra, de nem ment. A gyerekhez ragaszkodik, látogatja, támogat minket, de ennyi. Én befejeztem vele mindent.” Kelendő áru A férfi – akár apa, akár nem – mindig kelendő áru. A legtöbben már a bölcsődében megtanulták azt az egyszerű szót: nem. Aki mégsem tud ellenállni a csábításnak, nyilván már jóval előbb nyitott volt egy új kapcsolatra. „A nő a terhesség idején befelé fordul, a férfi ezt elhidegülésnek éli meg, és folyamatosan kudarcot szenved, hiszen a rokonság és a barátok folyton csak az asszonyt és a pocakját dicsérik” – mondja Baktay Miklós. – A másik oldalról viszont állandóan csodálják, csábítgatják. Teljesen természetes, hogy a kispapát körülzsongják a nők. A boldog apuka olyan, mint a szerelmes ember. Büszke magára, megváltozik a külseje is, csupa pozitív dolgot sugároz. A nők ezt megérzik, hiszen nekik is olyan férfi kell, aki örül annak, hogy apa lesz.” [cikk=21518] Harmadik történet: Lili Lili 32 éves, 7 éve él együtt Balázzsal, 5 éve házasok. Nővérének, Emesének van két gyereke, ő is már nagyon vágyott sajátra, de nehezen jött össze. Több sikertelen terhesség, vetélés után idén végre megmaradt a baba. Nagy volt a boldogság, örvendezett az egész család. Egy este Balázs közölte, hogy elköltözik, mert mégsem Lilivel szeretne élni. Igen, van valakije, de nem őmiatta megy el, hanem mert rájött, hogy nem Lili az igazi. A családot megosztotta az eset: egészen „a minden férfi szeméttől” az „én mindig is tudtam, hogy Balázs nem ér fel hozzádon” át „a te tehetsz róla, mert nem voltál elég kedves hozzá” szentenciákig mindenkinek megvolt a véleménye. Lili nem érezte magát sem hibásnak, sem okosnak, csak áldozatnak. És reménykedett, hogy majd meggondolja magát a férje, mert ez az egész történet nem lehet igaz. Amikor Balázs bejelentette, hogy szívesen elkíséri Lilit az ultrahangra, hiszen a gyerek nagyon érdekli, akkor Liliben felcsillant a remény. Sőt, Balázs megnyugtatta, hogy ott lesz a szülésnél is. Az ultrahangvizsgálat azonban nem volt valami jó élmény Lilinek: rettentően idegesítette leendő gyermeke apja, mert sütött belőle, hogy csak az ivadéka érdekli, Lili egy csöppet sem. Nem kis családi támogatás kellett hozzá, hogy meg merje mondani Balázsnak: nem lesz apás szülés. Lilit nővére, Emese kíséri el majd a nagy napon. Szép dolog, ha az embernek ilyen jó testvére van, akire mindig számíthat örömben-bánatban. Nem igaz? Apává lenni nem nehéz Vajon miért kötődnek annyira a gyerekhez az angolosan távozott apukák? Miért akarnak jelen lenni az ultrahangon, a szülésen? Ugyebár megtehetnék, hogy felé sem néznek többet a volt asszonynak s a leendő gyereknek, hiszen ha félidőben leléptek, talán ez lenne a logikusabb folytatás. Biztosan nem kellemes állapot a kispapapánik, s valószínűleg gyötri az elhagyó férfiakat lelkiismeret-furdalás, de azért ne tévedjünk, igazán nehéz helyzetben a leendő mama van: fel kell dolgoznia azt az elementáris csalódást, hogy a terhessége alatt elhagyták, hogy a gyerekkel egyedül maradt, és mindezek ellenére – legalábbis látszólag – meg kell bocsátania. És neki kell megteremtenie a körülményeket ahhoz, hogy az apa megfelelő helyet és szerepet kapjon a gyerek életében. Nincs statisztika arról, hány magára hagyott kismama küzd a lelkileg, fizikailag és anyagilag is nehéz helyzettel. Egyre több ilyen esetről hallani, de remélhetőleg csak azért, mert sztoriértékű a téma. Addig jó, amíg a többség számára természetes, hogy a gyerekneveléshez kezdettől fogva két ember kell. És addig jó, amíg a gyereknek nem kell már kétévesen elmagyarázni, hogy apa miért nem lakik itt… Egy apa nézőpontja Péter (37) négy év házasság és öt hónap terhesség után lelépett otthonról. Nem szeret erről beszélni, így kezdi, aztán elmondja, hogy imádja a fiát. Mondhatjuk: ő egy tipikus eset. „Nagyon büszke voltam, amikor kiderült, hogy gyerekünk lesz. Tényleg örültem és próbáltam mindenben részt venni, a vásárlásban, az ultrahangnál, még a reggeli rosszulléteknél is segítettem. A feleségem csak azzal foglalkozott, mi fog történni a babával, hogy lesz a szülés, hogy rendezzük át a lakást. Mintha ott sem volnék. Közben az egész család azon pörgött, milyen jó nekünk, hogy jön a gyerek. Csak a gyerek, a gyerek, de helló, én is itt élek! Aztán ahogy nőtt a párom hasa, már nem volt semmi sem közöttünk, eltávolodtunk egymástól. Közben az egyik társaságbeli lánnyal egyre többet beszélgettünk. Őt én is érdekeltem, összejöttünk. Először azt hittem, futó kaland lesz és majd szépen hazamegyek. De egymásba szerettünk, és olyan nagy érzelmet kaptam tőle, amilyet a feleségemmel sohasem éltem át. Amikor elköltöztem, tudtam, hogy mindenkinek nehéz lesz, de nem bírtam otthon maradni. Így még mindig jobb volt, mert hónapokig hazudoztam, és úgyis kiderült volna előbb-utóbb. Ezt legalább én döntöttem el. Szerintem a gyereknek is jobb, ha az apja hetente kétszer-háromszor van vele, de csak vele, mint ha mindennap gyötrik egymást az anyjával, és senkinek sincs ereje a gyerekneveléshez.”