Lehet, hogy te szexistennő vagy, de én nem
Nem vagyok szexistennő. Hogy akkor mire fel pazarlom itt a papírt meg a festéket? Pont erre fel. Egy szexistennő nem használ olyan szavakat, hogy hülye, meg nem vihorászik, közölte egy haverom, amikor arról panaszkodtam neki, hogy rendszerint mennyi izgalmas és egyéni mondanivalóm van a szexről. Kivéve, amikor írnom kéne róla. A hülye és a vihorászik szavak egyébként egy szexboltos élménybeszámolóban kerültek elő, de erről majd később. Most még éjjel kettő van, és Brunó a szexistennőségről okít cseten. Hiszek neki – rossz (jó?) tulajdonságom, hogy alapból mindig mindenkinek hiszek –, és megszokásból gyorsan el is szégyellem magam. [cikk=16923] Nem vagyok szexistennő És nem is akarok úgy tenni, mintha az volnék. A jó szex ugyanis nem szabály, hanem kivétel. Nagyon-nagyon kivétel. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lennének mindannyiunknak emlékei a tökéleteshez közelítő pillanatokról. És persze vannak szerencsés párok is, akiknek megadatik, hogy szeretetben és harmonikus testiségben töltsenek együtt éveket. Legalábbis mesélik, hogy vannak ilyenek. De a többség számára csupa gond. Nem azzal, nem akkor, nem úgy, nem annyiszor, nem annyi ideig csináljuk, mint ahogy nekünk igazán jó lenne. Jó esetben folyamatos kompromisszumok, rossz esetben sok-sok bánat és bántás, sértés és sértődés között merülünk mélyre, miközben az igazi megsemmisülést hajszoljuk, ami a legintimebb szerelmeskedések legmélyebb bugyraiban bújik meg. De nevezhető-e problémának valami, ami a többségre igaz? Imádom a narancsbőrre épült ipar őszinteségét, ahogy beszámol arról, hogy a nők 70–80–akárhány százaléka küzd e borzalmas esztétikai hibával. Ha a pukliktól érintetlen fenék a kivétel, és a narancsbőr a szabály, akkor valóban kezelendő „betegség” ez utóbbi? Inkább adottság. Ha a szorongással teli, sokszor félresikerülő, a katarzist alulról sem súroló szex az, amelyben a többségünknek többnyire része van, akkor ez az átlag. A tökéletes szexről szóló mesék zöme pedig egyszerű kamu. Nem beszélve azokról, akik a szexisten(nő)ség szerepében tetszelegnek – jó hangosan. Célszerű tehát ebből kiindulnunk, mielőtt teljesen normális magánéletünk egy-egy kiragadott jelenségét problémaként felcímkézve becsomagoljuk, felmasnizzuk és elpostázzuk az első tanácsadónak, aki aztán jól megmondja rá a tutit. Amiről rendszerint úgyis kiderül, hogy nálunk valamiért pont nem működik a javasolt gyógymód. Ennél még öngyilkosabb megoldás, amikor az ügyesen legyártott problémaadagunkat addig rágjuk és csócsáljuk odabent, amíg annyira be nem frusztrálódunk, hogy minden tényleg elromlik. Mitől állna? Nem nedves? Normális. Nem áll föl? Úristen, mitől állna? Ember, hol élsz te? Odakint szmog és őrjöngés, idebent stressz és a magunkba lapátolt, ételnek látszó tárgyak lassú gyilkolása biztosítják, hogy ellazulásra esélyünk se legyen. Hamar megunod? Miért, hol van az megírva, hogy mennyi idő után ér megunni? Sőt, egyáltalán nem is érdekel az egész? Ezt végképp nem csodálom. Amennyire az arcunkba van tolva a tökéletes szex hazug ígérete, csoda, hogy egyáltalán ringbe merünk szállni. Hát így néz ki az én mini szexuális forradalmam. Felszabadítom magamat a jó szexről szóló – hamis – kényszerképzeteim alól, és átadom magam annak, ami van. Átlagos szexszel megáldott embertársaim – fejeket a magasba! Mi vagyunk a többség. Ettől még persze törekedhetünk arra, hogy minél jobb legyen. Hiszen akkor, ha csak néhány pillanatra, de mi is a kivételes kevesek közé tartozhatunk. Ez a cikk az Éva magazin egy régebbi számában jelent meg.