Okok, amiért szeretnék hozzámenni a barátomhoz, és okok, amiért rettegek az esküvőtől
Egy házasság előtt álló nő őszinte vallomása. Bea – akinek a nevét most a kérésére megváltoztattuk – rengeteg sírós, nevetős, boldog, meghökkentő és tanulságos szerelmi, párkapcsolati sztorit lejegyzett már nekünk a magzin hasábjaira, ám most eljött az a pillanat, amikor ő szeretné kiönteni a szívét. Hamarosan ugyanis férjhez meg (gratulálunk!), de vannak félelmei. Ő mesélt, mi pedig leírtuk. Ti persze véleményezhetitek a kommentekben! "Fél év randizgatás után költöztünk össze a vőlegényemmel – hívjuk mondjuk Zolinak, de persze nem ez a neve. Még csak az kéne, hogy elolvassa ezt és magára ismerjen... Két éve voltunk együtt, amikor megkérte a kezem – tavaly karácsonykor. Azonnal igent mondtam, gondolkodás nélkül, sok-sok ok szólt/szól mellette, a legfontosabb ezek közül, hogy tiszta szívből szeretem, sőt, szerelmes vagyok bele, fülig. Igen ám, csakhogy most, amikor ennyire közeledik az esküvő napja (június vége), kezdek beparázni, mint Mr. Big a limóban, pedig én nem vagyok pasi, nem vagyok túl két-három váláson és a biológiai órám is ketyeg. Hobbipszichológus barátnőim (vannak páran) tanácsára hetek óta lázasan vezetem a pro és kontra listát, hogy lássam, hova billen a mérleg. És egyértelműen a pozitív irányba billen, mégis motoszkál még bennem a kisördög. Felsorolnék párat, a teljesség igénye nélkül a "mellette" kategóriából: 1. Tökéletesen azonos hullámhosszon vagyunk! Ugyanazt várjuk az élettől, egyformán képzeljük a jövőt, ugyanaz az értékrendünk, egy platformon állunk. Hasonló dolgok foglalkoztatnak, érdekelnek – hasonló dolgokat szeretünk nézni, enni, olvasni, stb. Nem mindig ugyanahhoz van kedvünk, de mindig kitalálunk valamit, hogy mindkettőnknek jó legyen. Egyformán vagyunk barátkozósak és (néha) szociopaták. Egyszóval: ha van olyan, hogy lelki társak, mi minden bizonnyal azok vagyunk. 2. Hozzámennék, mert eszméletlenül jó, hogy végre áll mellettem valaki! A szüleimmel nem túl szoros a viszonyom, ráadásul ők messze is vannak – megszoktam, hogy csak magamra számíthatok. Sokáig nem tudtam, mennyire fantasztikus érzés az, ha az ember támaszkodni tud valakire. Ha például történik valami baj, nem egyedül kell megoldanom, helyt állnom, hanem van segítségem. Ezt a biztonságérzetet ő adta meg nekem, és nehéz lenne visszatérni az "egyedül, mint a kisujjam" léthez. 3. Hozzámennék, mert nem borítanak ki a rigolyái (pedig szép számmal vannak, az biztos). Igen szerencsés ez az együttállás: egyikünknek sincs olyan rossz szokása, hibája, heppje, amit a másikunk elviselhetetlennek találna. 4. Mindketten beszéljük a másik szeretetnyelvét, méghozzá profi szinten: az övé a testi érintés, én imádom simogatni, ölelgetni, puszilgatni, az enyém (naná, mi más – mekkora közhely!) a minőségi időtöltés, és neki – sok pasival ellentétben – nem esik nehezére megadni ezt nekem. Eezeken kívül még kábé 30 pontot írtam össze, de nem akarok senkit ezekkel tovább fárasztani. Inkább rátérnék a félelmeimre... --pagebreak-- Itt nem pontozok, inkább ömlesztek. Előítéleteket kéretik félretenni! Szóval, én imádtam pasizni! Nem voltam egy Samantha, de azért ő volt a kedvencem a sorozatból. Könnyen belezúgtam egy-egy jóképű fiúba, és könnyen ki is zúgtam belőle. Egyszerűen azért, mert imádtam az új szerelem érzését, izgalmát, várakozását, rózsaszín szemüvegét. Mivel ennyire felületes voltam, igazán mély érzéseket sosem tápláltam senki iránt, így nem is szenvedtem a szakításoktól. Nagyjából mindent elmond rólam az a tény, hogy Zoli előtt a leghosszabb kapcsolatom 4 hónapig tartott és 29 éves voltam, amikor Zolival összejöttem. Amióta ő belépett az életembe, ez a fent részletezett énem mintha felszívódott volna – nemhogy nem jut eszembe pasizni, de olyan, mintha a jóképű férfiak is kihaltak voltak a környezetemből. Nem tetszik senki, nem látok soha olyan fiút, aki csak egy kicsit is megmozgatná a fantáziámat. Ez ugye szuper hír, igen ám, de mi van, HA? Mi van, ha ez egyszer megváltozik, és mégiscsak Samantha lesz belőlem? Egyáltalán, milyen lesz az élet úgy, hogy már sosem fogom érezni az új szerelem izgalmát? Ez a dolog köztünk Zolival vajon tényleg örökké fog tartani? Elég erős vagyok vajon ahhoz, hogy megígérjem neki az örökkön örökkét? Elég erős vagyok, hogy megtartsam ezt az ígéretet? Ki tudja váltani egyetlen jó pasi a többi sok-sok jó pasit a világon? A "mellette" listám szerint, ha valaki képes erre, akkor az csakis Zoli lehet, és ezzel a hobbipszichológus barátnőim is egyetértenek. De a félelmeim megvannak. Lehet, hogy ez természetes? Lehet, hogy ez nem is baj egészen odáig, amíg szembe tudok nézni velük, beismerem őket, és tudatosan, lépésről-lépésre megpróbálok leszámolni ezekkel? Hülye vagyok, hogy ilyeneken problémázok? Reálisak a félelmeim vagy csak túlbonyolítom az életet? Elmondjam a Zolinak? (Hobbipszichológus barátnőim szerint ez rossz ötlet.) Nem akarok én lenni az Oltári nő! Mi a biztos recept a happy endinghez? Ide vele, azonnal, ha bárki már tudja! Ja, és köszönöm, hogy meghallgattatok!" Lejegyezte: Kocsis Melinda; fotók: Europress