Oldal.Info
Hófehérke emigrál – dialógus egy percben
Ha nincs időd regényt olvasni, színházba menni: olvass el egy egyperces jelenetet Nényei Borbálától! Használati utasítás. Ha nincs időd, pénzed vagy bébiszittered, hogy színházba menj és megnézz egy egész estés darabot, ha otthon elromlott a tévé, a dévédé, vacakol az internet, vagy ha egyszerűen csak ahhoz van kedved, hogy beülj egy kád forró vízbe olvasni, de a férjed ellenzi, hogy igazi könyvet vigyél be magaddal, mert úgyis megint bele fog esni, mint a múlt héten a Szerelem a kolera idején, és a könyvet soha többé nem lehet majd becsukni, olyankor: olvass el egy egyperces jelenetet! Még ki se hűl a víz a kádban, és a kis kerek színművecske már véget is ér. Nényei Borbála írása. – Nagymama, meséld el a Hófehérkét! – Késő van, picikém, majd inkább holnap. – Neeee, most meséld, légyszi! – Fáradt vagyok, nem megy ez ma már. – Gyere, feküdj ide mellém az ágyba, és úgy meséld, jó? Akkor nem lesz fárasztó! Nézd, így betakargatlak... Húzd be a lábadat is. Fejedet a párnára. Na? Így kényelmes? – Nagyon kényelmes. Hát jó, nem bánom. Szóval a Hófehérkét? – Aha! Kezdheted. – Hát volt egyszer, hol nem volt, élt a világon egy király meg a felesége. Nagyon-nagyon boldogan éltek, éldegéltek – míg a királyné meg nem betegedett és háromnapi láz után meg nem halt. A király ekkor elvett egy elég jó külsejű, de gonosz szívű asszonyt... No de volt közben nekik, még az előző feleséggel, amit kifelejtettem: egy gyönyörűséges kisleányuk. Arca fehér volt, mint a hó, haja fekete, mint az ében, ajka vörös, mint a vér. El is nevezték. – Minek? – Tessék? – Mondtad, hogy el is nevezték, de nem mondtad meg, hogy minek. – Kit? – Hát a Hófehérkét! Nagymama, te közben elaludtál? – Ugyan már, dehogyis! Csak elgondolkoztam. – Azon, hogy hogy nevezték el a Hófehérkét? – Igenis, azon! Miért olyan egyértelmű az? Hogy pont a bőréről nevezik el? Lehetett volna nyugodt lélekkel Ébenfeketécske vagy Vérpiroska is. És akkor most az lenne a címe a mesének, és nem lenne benne semmi furcsa. – Jó, ez igaz. De Hófehérke a címe, úgyhogy úgy meséld tovább! – Nos. Elnevezték Hófehérkének. Csakhogy a gonosz mostohája nem szívelte ezt a gyönyörű Hófehérkét, haragudott rá, amiért az szebb volt, mint ő. A varázstükrét kérdezgette minduntalan: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?” A tükör pedig minden alkalommal ugyanúgy betette sülni a zserbót, amíg felporszívózott. – Nagymama! – Mi baj? – A tükör nem tudja betenni sülni a zserbót. – Mit halandzsázol? Nem értem. – Azt mesélted, hogy a tükör betette sülni a zserbót, amíg felporszívózott! Porszívózni se tud. – Miért mondanék ekkora marhaságot? Na ne bosszants már! – Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken? – mire a tükör így felelt: „Te vagy a legszebb, szép királyné!” Eljött azonban egy nap, amikor a tükör egyszer csak másképpen válaszolt. „Szép vagy, szép vagy, szép királynő, mindenütt csodálnak, de Hófehérke, akit elrejt a hét törpe, százszor lesz belánnak!” – Olyan szó nincs, nagymama. – Mit is mondtam? – Belánnak. – Nem. Tenálad. „Százszor szebb tenálad!” No, magához is hívatta ezek után hű vadászát, és megbízta azzal, hogy az erdő közepén, egy kis házban szúrja le a Hófehérkét. A vadásznak nem volt ínyére a feladat, de végül azért csak elvállalta. Mentek, mentek, míg egy kicsiny házikóhoz nem értek. Látták ám, hogy a házikó csupa finomságból áll: mézeskalácsok, fánkok, süvegcukrok illatoztak rajta. – Mármint akkor átmentek a Jancsi és Juliskába? – Hogy? – Most összekevered a Hófehérkét a Jancsi és Juliskával. – Tényleg, észre se vettem. Na, de most már jussunk el a végére! Mindjárt vége, igaz? – Nem tudom. Az attól is függ, hogy meséled. – Hogy, hogy, hát úgy, ahogy van! No. A vadász tehát, akinek jó szíve volt, megkönyörült az ártatlan leányon, és Hófehérke elfutott. Futott, futott, futott, futott, futott, futott, futott. – Hahó! És megérkezett valahova? – Hogyne! Erdőn-mezőn által, amerre a lába vitte, mígnem egy csöpp kunyhóhoz nem ért. A kunyhóban égett a lámpás, ment a mosógép. És akkor odafordultam a nőhöz és mondom neki, hogy már elnézést, de a számlakivonaton nem szerepel az elektromos művek, holott két hónapja átutaltam már önöknek az összeget... Most miről beszélek? – Mindegy, nagymama, mondd tovább. Iszonyú jó! – Hülyeségeket mondtam? – Nem, nem! A törpék házánál tartottál. Menjünk onnan, hogy mosott-főzött-takarított náluk! – Igen. Tehát: mosott-főzött-takarított, kiszolgálta a törpéket, akik nagyon megszerették az ő kis Hófehérkéjüket. Csakhogy otthon a gonosz mostoha nem nyughatott, továbbra is a varázstükrét kérdezgette: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem...!” No de a malac sem volt rest, válaszolt neki: „Nem, soha, nem, soha, nem jössz be!” Erre a farkas nagy levegőt vett és úgy elfújta a házat, hogy írmagja sem maradt. Aztán az a nő, akit a Tolnay Klári játszott, nem tudom a szerepbeli nevét, de előrántott egy pisztolyt: „Fel a kezekkel, ezredes!” Ekkoriban a Jolika szerint épp viszonya volt a Máraival, de én erre nem vennék mérget, amit a gonosz mostoha az almába csempészve, idared alma, de akkor már minimum öt kiló, a szebbekből, és a lány beleharapott, és sikoltva hajította el. És azután ásó-kapa, emigráltak, és boldogan éltek Amerikában. – Arrébb mész egy kicsit, nagymama? Nagymama! Hallod, elfoglaltad az ágyamat! Jó, mindegy, túl nehéz vagy, átmegyek a tiédbe. De holnap is így mesélj, ez nagyon vicces volt! Na szia! Fotók: Pinterest, Wikimedia Commons