Oldal.Info
Miért nem tudok leszokni a cigiről?
Ma például azért, mert nagyon magam alatt vagyok. A veszekedés és az ajtó csapódása után egyből a cigi után nyúltam, és a könnyeimet együtt nyeltem a füsttel. Hiába kaparta a torkom, valamiféle megnyugvást adott, megnyitotta az én saját, zárt világomat, amibe sebzetten visszahúzódhattam. Persze, jókedvemben is rágyújtanék. Ok ezer akad, minden dohányos tudja, hogy nincs olyan helyzet, amely ne volna alkalmas a cigizésre. Pedig hányszor elhatároztam már, főleg éjszaka, különböző rémképek után, hogy leteszem már másnap ezt az ostoba, kártékony papírrudat. Az ébredést követően azonban hol volt már a szilárd elhatározás – a reggeli kávéhoz ugyanúgy automatikusan gyújtottam rá, mint tizenéve minden reggel. Cigizni, sajnos, jó Pedig valamikor az egyetem büféjéből még én is pfujolva fordultam ki a vágnivaló füstből, igaz, nem sokáig. Amikor az első évfolyam végén beleszerettem jóképű, laza és nagyon vagány jövendőbelimbe, aki a cigi mellett az alkoholt sem vetette meg, én is vele tartottam a kocsmai mulatozásokra. Aztán már nélküle is – a válásunk után pláne – megvettem a magam doboz cigijét, és egyedül fújtam a füstöt. Mert cigizni, sajnos, jó. Vigasz, mint a mai napon, amikor szinte felrobbant a tehetetlenség dühe, de ugyanakkor jutalom is, például egy-egy feladat befejezésekor. Kikapcsolódás a munkahelyen, amikor felállok a gépem elől és kimegyek a friss levegőre – és egy cigi társaságában elmélázok a következő munkafázisról. Otthon egy-egy cigi ürügy az egyedüllétre, ilyenkor egyik gyerek sem jöhet a konyhába, és én végre magamban élvezem a csendet – se házi feladat, se mosás, se szóváltás... Csak egy cigi. És persze este, amikor már lefeküdtek a gyerekek, még mielőtt én is ágyba bújnék, a cigim mellett ismét magamba borulhatok. Miért nem tudok leszokni? Mondhatnánk, nem is akarok igazán, hiszen tettem már néhány kísérletet az elmúlt években, persze sikertelenül. Voltam akupunktúrán egy kolléganőmmel, egy-két nap után mindketten ugyanannyit szívtunk, mint a szurkálás előtt, voltam biorezonanciás leszoktatón, este már kéjesen gyújtottam rá a kidobásra ítélt doboz utolsó szál cigijére, és másnap az első utam a szomszédos kis közértbe vezetett, hogy feladva az elhatározást a füstmentes életre, ott folytassam, ahol a rendelőbe lépés előtt abbahagytam. Néhány napig tűrtem a tapasz vörös foltjait és a nikotinízű rágót is rágtam undorral egyszer-kétszer. Józan élet Voltak hosszabb cigimentes időszakok az életemben, a két terhességem például, amikor én is megvetően néztem a kórházi szülészetről ki-kisurranó kismamákat, akik még ott sem mondtak le bűnös-bűzös szenvedélyükről. Aztán amikor már nem szoptattam, újra jólesett rágyújtani, először csak egyszer-egyszer, ebéd után, a kávéhoz, a barátnőmmel cseverészve, nagy titokban persze, hogy a férjem nehogy megsejtse újbóli dohányzásomat. Dohányozni azonban nem lehet észrevétlenül, a szag árulkodik, és a férjem se volt hülye, sőt megértőnek bizonyult, amikor azt mondta: inkább otthon gyújtsak rá, mint hogy a téli utcán rójam a cigis köröket. Szóval, voltak kísérletek, elhatározások, csak éppen dohányos maradtam. A berögzült szokásaim, a gondjaim, a stressz és a gyakori egyedüllétek nem segítettek felülkerekedni önmagamon. Mennyire igaz, hogy ne kezdd el, mert abbahagyni nagyon nehéz! Jó lenne cigi nélkül Jó lenne, ha a társaságban nem ahhoz a szűk csapathoz tartoznék, akikre elszörnyülködve csodálkoznak rá a többiek, hogy: „Te dohányzol?!” Jó lenne füsttelenné és jó illatúvá varázsolni a lakást, az autót, és jó lenne tudni, hogy nincs izgulnivalóm, ha belépek egy füstmentes övezetbe – nem fordítja el senki tőlem fintorogva a fejét. Nem történt még ilyen, de ki tudja, ki mit gondol magában... Persze annyi minden jó lenne! Biztos megélhetés, nagyobb fizetés, megértő társ, jól nevelt gyerekek... Amíg ez nincs, addig itt a cigi, amit még ha szorongva, bűntudattal, mégis felszabadultan tudhatok magaménak. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy a környezetemben egyre kevesebb férfi dohányzik, sőt a többség kifejezetten kerüli a dohányos nőket. Amikor reggelente ülök az autóban, cigizve vagy éppen nem, szörnyülködve látom, mennyi nő dohányzik. Ilyenkor sajnálom őket – és magamat is. Miért kell nekünk ez a pillanatnyi öröm, miért rongáljuk az egészségünket? Füstmentes, boldog világ? Nemrégiben hallottam olyan pszichológusról, aki tudatmódosító beszélgetéssel el tud téríteni a cigitől. Fogalmam sincs, hogy csinálja, talán egyszer megkeresem. Valahogy úgy vagyok vele, mint egy-egy kétségbeesett időszakban az éppen szembejövő guruval: jósnővel, asztrológussal, kineziológussal – hátha megoldja életem nagy dilemmáit, és nekem csak el kell tudnom fogadnom a rám váró örömöket. Hogy ilyen nincs? Persze hogy nincs, de azért olyan jó lenne hinni a csodában! És abban, hogy jobbá, szebbé, egészségesebbé is válhatok, cigi és szenvedés nélkül. Hogy valaki ki tudja nyitni a magamra zárt börtön ajtaját, és én felszabadultan léphetek át egy új, füstmentes, boldog világba. De mivel nem hiszek már a csodákban, ugyan szégyellem és utálom magam, inkább felállok és rágyújtok. Szerző: F. Nagy Ágnes, Fotó: Europress, 500px.com