Játszótéri megpróbáltatások
A reggeli teendők után, tíz óra tájban a kisgyermekes anyukák lassan előbújnak otthonukból, és megtöltik a játszóteret. Eleinte, mikor az ember nullától hároméves korú gyerekkel jár, sok megpróbáltatás éri kinn a téren. Ilyenkor bizony lassan vánszorog az idő. Arcra száradt mosollyal lökjük a hintát hosszú negyedórákon át – ami szerintem az anyai tevékenységek legszörnyűbbike, olyan, mint a gályarabság –, mire a kicsi végre kiszáll, hogy hányingere van. (És aztán nem alszik délután, mert nem elég fáradt.) A homokozás viszont nem rossz, önállóságra tanít. Elég kiönteni együtt egy repülőgép- vagy körteformát homokból, aztán megy minden magától. Meg is próbálom elővenni a könyvemet, most talán tudok haladni pár oldalt. És akkor gyermekemet váratlanul megszólítja a mellettem ülő, kedves arcú anyuka. – Te, kisfiú, mondd meg a mamádnak, hogy ne engedjen homokot enni! Tudod: kutyus-cicus belepipil… Mivel felháborítónak tartom az ilyen „gyereknek mondom, anyja is értse” típusú rendreutasítást, meg az olyan hülye szavakat is, hogy pipil, direkt nem figyelek oda. De az anyuka nem adja föl. Hangot vált: most meg a gyerek nevében szólal meg viccesen, ezúttal nekem címezve az üzenetet. – Jaj, anya, már kiköpni se bírom, annyi homokot tömtem a számba! Utoljára a kórházban, a szülészeten idegesítettek ezzel az „anyázással”. Olvasni reménytelen. A „nektek hány fogacskátok van?”-féle közeledésekre szeretném befúrni magam a homokba. Egyesek pedig, ha váltottam velük pár szót, máris feljogosítva érzik magukat, hogy bizalmasan „cicinek” nevezzék a női mellet: – Ti esztek már főzeléket, vagy még csak ciciztek? Ha erre azt felelem, gunyoros hanglejtéssel kiemelve a nevetséges szót, hogy „még csak cicizünk”, akkor helyeslően bólint, és egyáltalán nem szégyelli el magát. Kicsit más a helyzet, mikor az ember gyereke elmúlt három – vagy még inkább négy. Ilyenkor az anya a szülői evolúció felsőbb fokára léphet, nem kell többé kezéből védőhálót formázva állnia a mászókánál, vagy karját kitárva várakoznia a csúszda aljánál. Jöhetnek a nagyobb, összefüggőbb beszélgetések. Ha felületesebb anyával hoz össze a sors, akkor kórházi-szülési élmények, esetleg könnyebb betegségek – mint a migrén, a visszér vagy a gyomorfekély – kerülnek terítékre. Vannak azonban igazi, szívszorító témák is. Akinek valaha volt vetélése, azt el is meséli, különösen, ha terhes anyukák is jelen vannak. A rákos szülők szenvedése és halála is olyasmi, amit senki nem bír sírás nélkül végighallgatni. És ezek után, jó fél óra múlva, ha már kiépült a bizalom, következhet a témák királya: házasság, megcsalás, válás! Az anyukák már messziről kiszimatolják az ilyen első osztályú történeteket, és falánk kíváncsisággal gyűlnek egyre többen a mesélő köré. – Én ezt nem értem, hogy ötpercnyi ismeretség után elmesélik egymásnak az egész életüket! – háborog a férjem. – Én még a legjobb barátomnak se mondok el soha ilyen dolgokat. – Hát úgy is néztek ki, már ne haragudj, te meg a legjobb barátod! – veszem védelmembe hirtelen az egész női nemet. Aztán megyek a játszóra, péntek van: muszáj gyorsan befejeznem a szüleim válásának történetét. Szerző: Nényei Borbála, fotó: Éva szerkesztőség, Pinterest