Érdekes nyelvtanóra
...és más, fölöttébb kínos jelenetek a Gebegyerek sorozatból. A magyarnyelv-tanárnők lelke csupa titok. Nyelvünkben egyetlen kis ékezet is képes megváltoztatni egy szó jelentését (var – vár, vagy – vágy, agy – ágy, lep – lép, hat – hát satöbbi), dúskál a magyar az ilyen finomságokban, és persze tudnia kell a kölyöknek, hogy minden részlet fontos, mert különben még azt találnák írni: ágyamra mennek a tanárnők; vagy: kárt a kárba öltve haladunk a tananyaggal. Nyilván ilyen és ehhez hasonló kínos helyzetektől szerette volna megkímélni harmadikos nebulóit Gebegyerek tanító nénije, aki a hatalmas választékból valamiért pont a ver – vér szópárt szúrta ki, és íratott okulásul példamondatokat. Így kerülhettek elsőszülöttem nyelvtanfüzetébe egymás alá, még kissé bizonytalan betűkkel a következők. „Az öcsém orrából folyik a vér. Apukám gyakran ver.” Mellbe vertek a mondatok, amikor rájuk találtam. – Mikor írtad ezt? – kérdeztem. – Még a múlt héten volt házi – közölte Gebegyerek. (Na tessék, most tovább áztattam magamat, nem elég, hogy veri a fiait, még a házijukat sem ellenőrzi rendszeresen – gondolhatják.) – A tanárnő látta? – Persze. Megdicsért. Azt mondta, látja, hogy én értem. – Tulajdonképpen példának valóban jó – dicsértem én is. Sok minden futott át az agyamon: Mi értelme az ilyen feladatnak? – a leghülyébb gyerek sem hiszi azt, hogy az ereiben ver folyik, a szíve meg vér –, másrészt arra gondoltam, mi lesz velem, a brutális apával, mindjárt csenget a gyámügyes, hogy elbeszélgessen, és az ilyen beszélgetésből nem jöhetek ki jól, hiszen ha tagadok, azt gondolja majd: ez is olyan, mint a többi, tagad. Ha meg bevallanám, már vinné is a gyereket. De egy kölyök akkor is simán le tudja égetni az apját, ha még írni sem tud. Itt van például Maximusz esete az uszodában, ahol az történt… Szóval Kistestűnek negyedórával hamarabb kezdődött az edzése, ezért neki segítettem a villámgyors öltözésben, majd ő, mint egy igazi nagylány, ment is a medencéhez, ahogy szokott, én pedig kezdtem öltöztetni Maximuszt. Kisvártatva kicsapódott az ajtó, és ott állt eltorzult pofival, sírva az egy szem kicsi lányom. Fölpattantam, villámgyorsan kiléptem vele az ajtón, gondoltam, elkapom azt a szatírt, aki bántotta, de szatírról szó sem volt, egyszer talán majd elmesélem, mi történt, most elég annyi, hamar rendeződött a helyzet, így visszamentem Maximuszhoz, aki természetesen azonnal érdeklődött, mi történt a nővérével. – Semmi, csak egy kis hiszti – feleltem. – És megütted? – kérdezte angyali ártatlansággal a kisfiam, és éreztem, minden szülő kezében megáll a ruha. – Tessék? – Ennyit bírtam kinyögni, és nem értettem, hogyan juthatott ez eszébe. – Ja, nem megütted, hanem megütötted – javította ki magát. – Ugye, apa? Megütötted? Az anyukák, de még az apukák is odébb húzódtak mellőlem, éreztem megvető tekintetüket magamon, és tudtam, kihegyezett fülekkel lesik a válaszom: vajon tagadok, vagy bevallom? Kevés kínosabb helyzetet tudok elképzelni. Hasipasi sem gondolt előre semmiféle kellemetlen szituációra, amikor legutóbb állatkertbe vitte az öccsét. De az elefántoknál Maximusz rácsodálkozott a hím földig lógó péniszére, majd a kerítés körüli tömeg legnagyobb örömére ezt kiabálta a bátyjának: – Hihihi! Ott a fütyije! Olyan nagy, mint a tiéd! És Hasipasi csak állt ott némán. Se tagadni, se bevallani nem volt ereje. Szerző: Jakabffy Csaba, illusztráció: tipozoo műhely, Pinterest