Egy fájdalmas szakítás története
„Bármennyire fájt, nekem kellett kimondanom a végső szót." – Nényei Borbála korábbi rovatából. Eleinte csak hebegtem-habogtam, a szemébe se mertem nézni. Zavartan sétáltam az asztal körül, amelynek tetején ő szomorúan üldögélt. – Nézd, nem én akartam, hogy így érjen véget! – mondtam neki. – Nekem is annyira fáj. De értsd meg, az orvos azt mondta, hogy komoly a dolog. Hogy minden édesség tilos, amíg ki nem derül, hogy tényleg cukorbeteg vagyok-e. Szóval nincs itt szó kiábrándulásról, vagy hogy már ne tartanálak vonzónak. Ha igazán szeretsz, megérted ezt, és el tudsz engedni! Bátortalanul rápillantottam, mit szól mindehhez. A szavam is elakadt, olyan szemrehányóan nézett rám onnan, a tányérkájáról az én kedvenc süteményem – a citromos minyon. Hirtelen elöntött a harag. Miért nehezíti meg ennyire? – Azt akarod, hogy csúnyán váljunk el? – kérdeztem emeltebb hangon – Nem látod, hogy mennyire szenvedek? Én beteg ember vagyok, értsd meg! Makacsul hallgatott. Közelebb léptem, letérdeltem – most farkasszemet néztünk. Látva kétségbeesését, lágyabb hangot ütöttem meg. Egy pillanatra megfeledkeztem magamról: elborítottak az emlékek és már-már a számhoz emeltem, hogy beleharapjak – de az utolsó pillanatban fölocsúdtam, szépen visszatettem a tányérra. – Ne haragudj… Ez máskor nem fog előfordulni, nem szabad. Vége. Igen, tudom, ilyet mondtam már máskor is, de most kivételesen vedd komolyan, légy szíves! [cikk=16094] Elfordultam, hogy ne lássa megilletődöttségemet. – Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek – s azzal indultam volna az ajtó felé, hogy kiszabaduljak végre ebből a rettenetes, lelkileg mindkettőnket felőrlő helyzetből. Ekkor kezdett vádaskodni. Ránéztem és láttam rajta: megint féltékenység kínozza, mint régen. Hűtlennek tart, szándékosan nem akarja megérteni, milyen sokat jelent nekem! – Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?! Ennél intelligensebbnek képzeltelek. Hányszor magyarázzam még el, hogy megértsd: rá nem érdemes féltékenykedned – nem miatta hagylak el. Ő egészen más, mint te – hogy is mondjam? Mert soha nem lehet igazán az enyém! Az emberi bőr… komolyan mondom, mintha egy csillogó gumilabdát harapdálnék. Lepattan róla a fogam. Nem értelmetlenség? Minden ember folyton a másikat akarja, de úgysem kaphatja meg. „Egymáséi” akarnak lenni, de hiába, nem lehetnek egy test, mint mi ketten, veled. Vagy a gyerekek: amikor kicsik, olyan édesek, illatosak, puhák – hamm, puszilom, harapdálom őket –, aztán megnőnek, elmennek, és nem az enyémek többé. Ó, de te hányszor az enyém lettél! Milyen szép vagy... ez a fénylő máz rajtad... de jó lenne beleharapni, hogy szilánkokra törjön a számban és lassan elolvadjon…… Nem voltam többé ura önmagamnak. Közelebb hajoltam – és neki nem volt ereje hátrálni. Már-már bekövetkezett a katasztrófa, amikor belépett a kisfiam. – Mama, megehetem ezt a sütit? – kérdezte, s még mielőtt válaszolhattam volna, már be is kapta – már ott forgatta a szájában… a citromos minyont. Szöveg: Nényei Borbála, fotó: Europress