Utolsó jelentés a világ végéről – Oroszlán Szonja búcsúzik Új-Zélandtól
Előtte azonban vár még rá egy-két nagy kihívás... Örömmel jelentjük, hogy új tagot köszönthetünk az evamagazin.hu szerzői csapatában! Oroszlán Szonja mostantól rendszeresen jelentkezik úti beszámolóival, amelyeket rengeteg látványos, saját maga készítette fotókkal is illusztrál. Most új-zélandi beszámolójának utolsó részét olvashatjátok. Új-zélandi utam utolsó etapja a déli sziget fővárosa, Queenstown és annak környéke volt. Ez a város ismerősen csenghet azoknak, akik szeretik a fantázia filmeket, hiszen a itt forgatták a Gyűrűk Ura-trilógiát és folytatását, a Hobbitot. De itt játszódik egy Hugh Jackman film is, aminek sajnos fogalmam sincs, mi a címe, mert annyira lefoglalt a csodás látkép, hogy nem is figyeltem, amikor elhangzott ez az információ. Én személy szerint nem szeretem a fantáziafilmeket, sem a sci-fit és főleg nem szeretem a félig animált dolgokat. A rajzfilmeket, azokat szeretem, nagyon is szeretem. De amikor színészek helyett rajzolnak figurákat, azt nem viselem jól – nyilván szakmai okokból kifolyólag. Queenstown felé megint hatalmasat változik a táj. A hegyeket elhagyva úrrá lesz a sivár dombokon a homok. Hirtelen minden kopár és megsárgult lesz, fűpamacsok borítják az addig állatokkal benépesült, illatos, zöld dombokat. Szinte az az érzése az embernek, hogy egy másik bolygón van, talán a Hold lehet hasonló. Aztán pár kanyar után, mintha visszakapcsolnánk a kedvenc csatornánkra a tv-n, megint minden a régi. Óceán, homokos part, pálmafák, és rózsaszínű naplemente a mélyzöld gyeppel borított dombok mögött. Bocsánat, kihagytam a szivárványt... Lóháton... Három program teljesítése volt még hátra. Egy egész napos lovaglás a forgatási helyszíneken; egy 134 méteres Bungee ugrás, valamint egy egész napos túra a világ egyik legszebb helyére, a Milford Sounds-hoz. Bármennyire is szerettem volna menni ez utóbbi programra, képtelen voltam rávenni magam. Egy újabb hajóútról van ugyanis szó, ami hatalmas fjordokhoz visz el minket, két-három órás himbi-limbivel. Az út odáig – busszal – folyamatos szerpentineken át hat-hét óra. Igen ám, de vissza is kell jönni.. Szégyellem magam, de nem sikerült felszállnom a reggeli buszra... Kemény csajnak tartom magam és nagyon sok mindent bevállalok, de egy egész napos rosszullétet nem. Helyette inkább körbejártam a várost, sétáltam az öbölben, megnéztem a házakat, a hajókat és souvenireket vásároltam a barátaimnak. Vettem manuka mézet, egy-egy plüss kiwimadarat és sok gyapjúzoknit. A másnapi lovas programra kipihenten és lelkesen indultam. Fantasztikus volt. Ha nem én magam vagyok ott, személyesen, akkor nem hiszem el, hogy a táj, amit látok nem egy szórópisztolyos poszter a távolban. Elképesztő színeket és összeállításokat csodálhattam meg útközben. Átvittük a lovakat erős vízátfolyásokon, kanyargós, girbe-gurba fákkal szegélyezett vágtapályákon, és megnéztünk bizonyos fatörzseket, amik szerepeltek különböző filmekben. Nekem ezek persze semmit sem mondtak, én csak a lovak és a látvány miatt mentem el. Két részletben zajlott a nap. Délelőtt a haladó lovasokat vitték ki egy három órás, kőkemény túrára, délután pedig a kezdőkkel együtt sétálgattunk manuka-bokros és lápos, mocsaras erdőkön át. Természetesen voltak japán turisták – mint mindig –, akik életükben nem ültek lovon, de kivételesen megtették, mert muszáj volt látniuk azt a fatörzset, aminek árnyékában valamelyik Hobbit csúnyán nézett a másikra. Nem csoda, hogy ez a helyszín sok-sok film „hátteréül” szolgál. Annyira szép és új a szememnek, hogy még az sem zavar, hogy a vezetőnk folyamatosan ordítva magyarázza egy-egy bokor, domb és farönk szerepét a filmekben. --pagebreak-- 3-2-1 – Bungee! Ezt a cikket épp repülés közben írom. Úton az Egyesült Államokba. (Később majd erről is beszámolok.) Teljesen véletlenül, ebben a pillanatban átnéztem a mellettem ülő utas monitorjára. No, de nincsenek véletlenek; a Hobbit című filmet nézi és lám, lám, éppen ott lovagolnak, ahol én is tettem ezt, fél évvel ezelőtt. Úgy megörülök, hogy majdnem felkiáltok és elkezdem neki elmesélni, de aztán úgy döntök nem zavarom filmnézés közben, csak magamban mosolygok egy nagyot! Nyilván nálam a lovasprogram lett volna a programok netovábbja, ha itt ér véget az utazás. De várt még egy utolsó, komoly kihívás rám. Imádom a szabadesést. S bár még sosem ugrottam ejtőernyővel, a bungee-jumpingot már egyszer – húsz évvel ezelőtt – kipróbáltam. Csak jó emlékeim voltak róla, ezért sem értem, hogy miért vártam ennyit a következő ugrással. A helyzín egy katlan, a Nevis, ahol két hegy közé kifeszítve, egy drótkötélen függ egy kabin, 134 m magasan. Innen dobálják le a boldog és igen lelkes jelentkezőket, gyakorlatilag ötpercenként. Sokan vannak, nincs idő, dől a pénz, ezért olyan érzése lesz az embernek, mintha futószalagon történnének az események. Talán nem is baj. Nem sok időm volt gondolkodni, mielőtt a fiúk visszaszámoltak: 3-2-1-Bungeeee!!! Én pedig gondolkodás nélkül, sőt elrugaszkodva dobtam le magam a mélybe. Már két másodperce a levegőben voltam, amikor ráeszméltem, hogy valójában mit is csinálok. A gravitáció persze nem hagyott még levegőt sem venni, egyre gyorsabban és félelmetesebben húzott lefelé sziklák közé. Az esés csupán nyolc másodperc, de az érzés örökké megmarad. Lehet, hogy én nem szeretek hajókázni, de zuhanni annál inkább. Ennél a bungee-nál csak egy magasabb van, Dél-Afrikában. Azt hiszem van még egy kis időm eljutni oda... Összevetve mindent az új-zélandi utazás csodálatos volt. Szemet gyönyörködtető, felejthetetlen és teljesen más, mint eddig bárhol. Rend van, tisztaság, természetszeretet és kedves emberek. Rengeteg az állat, az egyedi növény, finom az illat és gyönyörű a táj. De három hét elég volt. A testem elfáradt, az agyam nem tudott többet befogadni és fel kellett szívnom magam egy szép lassú, hosszadalmas hazaútra. Köszönöm Új-Zéland, hogy megmutattad ezt a csodát! És köszönöm, hogy ismét emlékeztettél arra, hogy a természet mennyivel jobb, fantasztikusabb, szebb, erősebb és hatalmasabb nálunk, kicsi, folyton egymást legyőzni vágyó, irigy embereknél. Végszó S bár az új-zélandi utazás jól sikerült, a házasságom romlani kezdett. Egy héttel a hazaérkezés után elköltöztem a közös otthonunkból. Immár fél éve külön élünk, külön utakat járunk. A kapcsolatot rendbe hoznunk azóta sem sikerült. Terveink és céljaink teljes mértékben különböznek, melynek következtében - közös megegyezéssel és barátságban - a válás mellett döntöttünk és a keresetet benyújtottuk. Nem volt harmadik személy, nem volt sértődés, mindkettőnkben szeretet és tisztelet maradt. Kattintsatok a többi mesebeli fotóért!