5 dolog, ami miatt bírjuk Tarantino filmjeit
Szubjektív összeállítás a rendező 50. születésnapja alkalmából. Quentin Tarantino, korunk egyik legelismertebb filmrendezője, március 27-én lett 50 éves. Már 50, ugyanakkor még mindig csak 50. A Ponyvaregény, a Becstelen Brigantyk és a Django elszabadul rendezőjének szinte minden filmje instant klasszikusként vonul be a filmtörténelembe, annak ellenére, hogy – vagy talán épp azért, mert – sokan nem szeretik, erőszakosnak vagy akár politikailag inkorrektnek tartják a műveit. Tarantino pontosan tudja ezt, és annak rendje és módja szerint fütyül is rá. „Az erőszakos filmek nem teszik a gyerekeket erőszakossá. Talán erőszakos filmek készítőivé igen, de az más kérdés." – magyarázta egyszer. Mi pedig végiggondoltuk, mit kedvelünk annyira a Tarantino-filmekben. Csak az öt legfontosabbat említjük. 1. A koreográfiák Nem feltétlenül tánckoreográfiákról van szó, bár a Ponyvaregény twistjelenetét sosem fogjuk elfelejteni... Éppen forgatják John Travolta és Uma Thurman híres táncjelenetét. Forrás ..., de sok filmjelenet, főleg a párbajok ritmusa, a lépések, a mozdulatok valódi táncprodukciók. Tarantino természetesen ennek is pontosan tudatában van. Ő nem az a rendező, akinek fogalma sincs, milyen hatást akar elérni a filmjeivel. A Kill Bill 1. zárójelenetéről például így fogalmazott: „Vicces és költői kell legyen egyszerre. És egy parányit ünnepélyes is." Szerintünk sikerült. 2. Brad Pitt olasz akcentusa A Becstelen Brigantykban az ellenálló nácivadász (Brad Pitt alakításában) olasz úriembernek tetteti magát egy estélyen, ahová értesülései szerint Adolf Hitlert is meghívták. A jelenet, illetve a jelenség önmagában óriási rajongótáborra és külön facebook-oldalra tett szert. Ha még nem láttátok volna, nézzétek meg legalább ezt a rövid részletet! :) --pagebreak-- 3. Dialógusok Mia Wallace: Nem utálod ezt? Vincent Vega: Ezt? Mit? Mia Wallace: A kínos hallgatást. Miért érzi az ember kötelezőnek, hogy folyton pofázzon? Különben zavarba jön? Vincent Vega: Nem tudom. Jó a kérdés. Mia Wallace: Ebből tudhatod, hogy valaki igazit találtál. Amikor egy kurva büdös szót sem szóltok egy percig és jól esik a közös hallgatás. Vincent Vega: Hát ott még nem tartunk, de mi még alig-alig ismerjük egymást. Tarantino két forgatókönyv-írói Oscart is zsebre vágott már (a Ponyvaregény, illetve a Django elszabadul könyveiért). A Ponyvaregény különösen jó példa a játékos párbeszédekre, amelyekben a szereplők nevetségesen semmitmondó dolgokról csevegnek (igaz, ezek rendszerint szállóigévé váltak azóta), amiből a néző pontosan érzi, hogy itt egy időzített bomba ketyeg, és már csak az a kérdés, hogy mikor robban. 4. A történelem nem akadály Tarantino két legutóbbi filmje, a Django elszabadul című western és a Becstelen brigantyk meglehetősen lazán bánik a történelemmel. Vajon mekkora volt az esély rá a 19. században, hogy egy fejvadász összefogjon egy színesbőrű rabszolgával és közösen hajtóvadászatba fogjanak? A tarantinói anakronizmus azonban még jobban kiütközik a filmzene-választásban, például amikor egy hip-hop szám szól a rabszolgák vonulása alatt. 5. Apropó: zene Tarantino filmjeiben a karakterek és a lövöldözés mellett talán a zene a legfontosabb motívum. A rendező egyszer még azt is mondta, hogy sokszor zenére képzeli el a filmjeleneteket. A hatás nem maradt el: sok zeneszám a Tarantino-filmek által vált kultikussá, ami megmagyarázza a The Tarantinos nevű zenekar létezését is.