Pozitív gondolkodás, mi?

2013. január 19. 10:06, Éva Magazin

Az univerzum teremtő ereje satöbbi. Most tényleg komolyan kell venni? „Idegeskedni annyi, mint más hülyesége miatt magunkon bosszút állni.” (graffiti) „Bármin is bosszankodunk, az egészségünkkel fizetünk érte. Megéri?” (Kurt Tepperwein) „Mivel a gondolatnak teremtő ereje van, ne gondolj semmi negatívra, mert bekövetkezik.” (barátnőm) Az univerzum nem ismeri a „nem” szócskát, egysze­rűen kihagyja a mondatból. Ezért ha arra gondolsz: „Jaj, ne legyen beteg a gyerek”, úgy értelmezi: „Jaj, legyen beteg a gyerek”, és ezt váltja valóra. Vagyis nagyon vigyázz, hogy ne gondolj semmi negatívra tagadó módban, hanem mondogasd azt magadban, hogy: „Egészséges a gyerek” (részlet egy internetes fórumon olvasott hozzászólásból). A magam részéről őszintén remélem, hogy az univer­zum nem szelektív hallású és nem is teljesen hülye, vala­mint ha ismeri a „gyerek” és a „beteg” szót, akkor is­meri a „nem” szócskát is. „...mert amit gondoltál, megteremtetted” Manapság a pozitív gondolkodás elvárás lett, va­gyis inkább hatalom, mert divat úgy tartani, hogy gondo­latainkkal bármit megteremthetünk. (Egy könyv szerint még luxusautónk is lehet, ha igazán akarjuk. Hogy még­sem lett? Nos, akkor nem is akartuk igazán.) Ezzel egyidejűleg aki negatívan gondolkodik, az önsorsrontó, aki ideges vagy bosszankodik, az megbetegíti magát. Volt egy korai vetélésem. Amikor újra teherbe estem, bor­zasztóan aggódtam, hogy ezúttal nehogy valami baj történjen. Ha nekem annyi millióm lenne, ahányan figyelmeztettek, hogy ne aggódjam, mert csak be­vonzom a bajt, akkor most nem itt laknék. Vajon kevésbé aggódtam? Dehogyis! Az aggódás mélyen be­lül­ről fakad, ezt a bevonzósdit inkább fenyegetésnek éltem meg, aminek hatására még jobban szorongtam, még erősebben furdalt a lelkiismeret, hogy ha újra rossz történne, arról én tehetnék, mert az aggódásommal be­vonzottam. Hasfájós kisfiam a fellelhető összes praktika, ringatás, gyógyszer, gyógytea ellenére álló nap ordított egészen három hónapos koráig. Mindenki azt mondta, hogy nem szabad idegeskednem, mert a gyerek megérzi a fe­szültségemet, átragad rá és azért fog ordítani. Na most aki képes egy órákon át torkaszakadtából ordító kisbaba mellett ábrándos mosollyal az arcán norvég­mintás zoknit kötögetni, az – nem én vagyok. Minden­esetre a sok jó tanács miatt egyfolytában magamat okoltam, hogy idegeskedem és ezért sír a kisbabám. (Egészen addig, amíg ki nem jött anyu­kámék régimódi gyerekorvosa és azt nem mondta, hogy: „Anyuka, maga mindent megtett, higgye el, ha egy gyerek ölben is sír, és nincs szervi baja, akkor nincs mit tenni. Ha már végképp nem bírja, zárja rá az aj­tót 10 percre, olvasson és próbáljon meg nem meg­bolondulni.”) Ne akard annyira? Szilvi barátnőm négy éve próbálkozik teherbe esni, sajnos egyelőre eredménytelenül, noha orvosilag min­den rendben vele és a férjével. Pedig pozitívan vizualizál, minden este elképzeli magát, amint nagy pocakkal baba­ruhát válogat, vagy egy baldachinos kiságy fölé hajolva mackós pléddel takargat egy jó illatú kisbabát. Tagadást soha nem használ még gondolatban sem, mert már nem mer. Ha annyi milliója volna, mint ahányan azt tanácsolták: ne görcsöljön rá erre a gyerekdologra, ha nem akarja annyira, mindjárt sikerülni fog – szóval akkor az idei telet Szilvi egy zanzibári luxusszállóban tölt­hetné az egész családjával, másod-unokatestvérig be­zárólag. Vajon a sok figyelmeztetés megóvta a baba görcsös akarásától? Természetesen nem, mert a gyerek utáni vágy az ösztönökből fakad, nem lehet parancs­szóra leállítani. Szilvi minden sikertelen hónap után sír­va hív fel: biztos ő a hibás, miatta nem sikerült, mert már megint rágörcsölt. Most hogy is van ez? Egyfelől bármit teremthetek a gon­­dolataimmal, csak akarni kell. Másfelől csak akkor sikerülhet valami, ha nem igazán akarom? Úgy fest, ez az egész másra se jó, csak hogy ha valami rossz történik, ma­gunkat okolhassuk. Mindent az univerzumért Mindenkinek az életében történnek bosszantó dolgok. Érhet égbekiáltó igazságtalanság a munkahelyeden, meg­húzhatják a kocsidat az áruház parkolójában (ter­mé­szetesen név és telefonszám hátrahagyása nélkül), kiszakadhat az a bevásárlószatyrod, amibe a születés­napi ajándéknak szánt méregdrága bort tetted (a ku­tya­kajásnak bezzeg semmi baja), hisztériázhat a gyerek másfél órán keresztül, amiért a ketchupot a mustár tetejére nyomtad, nem pedig mellé. Ezek az élet természetes velejárói. Nem természetes ilyenkor bedü­hödni? Nem az betegít meg, ha ezekben a helyzetekben az ember csak nyel nagyokat és álságos nirvá­nába me­rülve visszafojtja a feszültséget? Személy szerint nem hiszek annyira a pozitív gondol­kodás kizárólagosságában, és látom a negatív érzések létjogosultságát is. Továbbra is be fogok dühödni, ami­kor meglátom, hogy a lusta lakótárs minden kiírás elle­nére sem képes összetaposni a PET-palackjait, ezért a szelektív kuka már napokkal az ürítés előtt kicsordul. Igen. Mert ez dühítő. Kábé 10 másodpercig (+/-5) na­gyon pipás leszek, aztán lehajolok és összetaposom a szét­hajigált palackjait. A negatív érzéseimet igenis meg­élem, nem szégyellem, nem fojtom vissza erőszakkal, de nem is szándékozom őket tovább dédel­getni, mint amennyi időt megérdemelnek. Biztos, ami biztos, azért ma este gyújtok egy gyertyát, és az univerzumnak tartok egy kis grammatikai tovább­képzést a magyar tagadás szabályairól. Ha ez megvolt, az én esetemben egész biztosan érteni fogja a „nem” szócskát. Na, nem mintha hinnék benne, de azért jobb félni, mint – na ne, már megint egy negatív gondolat. Szerző: Kelemen Kata, fotó: photolibrary.com

Tovább a teljes cikkre...

Keresés