Oldal.Info
Régi díszeink
„A régvolt karácsonyok érzését egészen mélyről kell előásnom magamból, hogy eszembe jusson a gyerekkor illata.” Egyszer, emlékszem, fölfedeztem a lakótelepi erkélyen a múmiaformára csomagolt, hálóval körbetekert fát. De hiába láttam, nem volt azonos azzal, amit majd a Jézuska hoz. Pedig hazafelé, a lakótelepi házsorhoz közeledve jól látszottak a konyhaablakokból kilógatott fenyők. Addig a szüleim is ezt a megoldást választották, de tizenegy éves koromban egyszer csak úgy döntöttek, jó lesz az erkély is. Mintha várták, sőt, finoman sürgették volna, hogy nőjek fel. De én Pán Péterként továbbra is gyerek maradtam, még kamaszfejjel is a hideg utcákat róttam, hogy csak a már feldíszített fa látványára érjek haza. Januárban aztán, amikor potyogni kezdtek a tűlevelek és meghajlottak az ágak, reggelenként visszaakasztgattam a szétgurult díszeket. Piros üvegmorzsa maradt az összetört gömbök után, a szőnyegbe pedig beleállt egy-egy tűlevél. Elillant a csoda illata, sárgult a fa. --pagebreak-- Amíg gyereknek számítottam, addig a fa eltüntetése is teljes titokban zajlott. Megfosztották ékeitől és elvitték a lakásból. Attól kezdve azonban, hogy beléptem a felnőttek világába és részt kellett vegyek a díszítésben, nem titkolták többé azt sem, mi lesz a sorsa az ünnepek múltával. Ahogy a gyerekeket megkímélik a haláltól, a pusztulás képeitől, úgy rejtik el előlük a lemeztelenített, száraz ágakra soványodott fenyő látványát is. A nagyobbaknak pedig részt kell venniük az elképzelhetetlenben: a fa vetkőztetésében. A halott fenyőt aztán lábánál fogva kivonszolják az utcasarokra, ahol – mint valami tömegsírba – ráhajítják a kukák mellett növekvő kupacra. Némelyiken, akár a bál után funkcióját vesztett boa, ott tekereg egy-egy piros füzér, a másikon meg kibontott szaloncukorpapírok lógnak, mint egy felékszerezett halotton. Kamaszkoromban, az első közös fabontás után elköszöntem a fenyőtől. Ezt a szokásomat egyébként azóta is megtartottam: tudom, szentimentális dolog, de így van. Megsimogatom a kiszáradt ágat és magamban megköszönöm a fának, hogy velünk volt, hogy örömet szerzett. Aztán hátat fordítok a halomnak és csendben reménykedem, hogy hamar elszállítják, hogy nem kell majd napokig látnom, amint eltűnik a növekvő csontvázrakás alatt. Ez a különös bánat sohasem oldódott bennem, sohasem találtam rá jó megoldást. Volt év, hogy földlabdás fenyőt vettem, aztán megpróbáltam kiültetni a kertbe: nem maradt meg. A műfenyőre képtelen voltam elszánni magam, noha elméletben jó megoldásnak tartom, ráadásul kiküszöbölhető lenne a fa lakásba való bevonszolása és a talpba való keserves befaragása, ami persze mindig a férfiak dolga, akik nem vettek ajándékot, égőt, egyebet, és most, az utolsó pillanatban szeretnének mindent beszerezni. Szóval az ingerült farigcsálás helyett jöhetne a zizegő műfenyő, amit az ember – csiribí-csiribá – előhúz a gardróbból. A csodához azonban még így felnőttként is ragaszkodom: a fa érkezik. A díszeket mélyre csomagolom, mélyről kell őket elővenni. Mint ahogy a régvolt karácsonyok érzését is mélyről, egészen mélyről kell előásnom magamból, hogy a behorpadt zenélő gömbről és a megragasztott sipkájú, kristálycukorfényű hóemberről eszembe jusson a gyerekkor illata. A régi, kedves figurákat az alsó ágakra akasztom, hogy a fiam lássa őket és minden évben megörülhessen: a Jézuska megint ugyanazt a fát hozta el nekünk. Szerző: Tóth Krisztina, fotó: profimedia.hu.