Oldal.Info
Az öreg ló és a kis királyfi
Főszerkesztőnk, Pócsik Anita meséli... Fehér Csinos meghalt. Ő volt a lovarda legbetegebb, legöregebb lova, de a kisfiamnak a legszebb. Mert őt szerette a legjobban az összes ott élő ló közül. Olyan csodálattal beszélt erről a csonttá és bőrré aszott fehér lóról, mint a tündérmesék táltosáról, az égen szikrázó patákkal nyargaló nemes paripákról. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy a jó öreg Csinos már alig tudott járni, nem voltak már fogai sem, alakja pedig leginkább egy girbegurba, törékeny perecre emlékeztetett. Ha a kisfiam megpróbált volna lovagolni rajta, Csinos valószínűleg azonnal összecsuklott volna alatta. Látszott, már csak hálni jár belé a lélek, de mégis sokáig húzta. A nagy szerelem négy éven át tartott. Amikor a lovász egyik reggel felhívott, hogy Fehér Csinos nincs többé, én is majdnem elsírtam magam. Két napba tellett, amíg meg mertem mondani a hétéves fiamnak. Két nap múlva sikerült megtalálni az erre megfelelő pillanatot, amiről azért tudjuk, hogy valójában nem is létezik, mert az ilyen jó pillanat sosem jó. Hosszan és keservesen sírt, a ló nevét ismételgetve gyászolta kedvenc állatát. Néhány nap múlva enyhült a fájdalma. Sok rajzot készítettünk. Kettőjükről. Elvittük mindet a lovardába, kitapétáztuk velük Csinos istállóját. Aztán vittünk virágot is, sok-sok virágot. A kisfiam még mindig sír a ló után... „Csinit akarom – pityeredik el –, azt akarom hogy mellé temessenek engem is." Nincs jó és helyes módszer arra, hogy a halállal szembesítsük a gyereket, csak annyit tehetünk, hogy segítünk neki átvészelni és feldolgozni a megváltoztathatatlant. Erre a pillanatra mindig emlékezni fognak, és valahogyan majd megtanulják elfogadni, hogy ez is az élet része. Neked is van hasonló történeted? Oszd meg velünk emailben! Cím: evamagazin@marquardmedia.hu Szöveg és fotó: Pócsik Anita