Itt az októberi szerkesztői levél!
"Amíg gyerek voltam, édesapám mindig azt mondta: az a legjobb, ha mi négyen együtt vagyunk" – Pócsik Anita levele a családi élet szépségeiről és buktatóiról. Kislányként ábrándozva milyen családot képzeltél magadnak? És mennyire lett más a valóság, mire felnőttél? Gyermekként nyilván tökéletes családot, hibátlan rokonokat álmodtunk magunknak. Meg voltunk róla győződve, tökéletes lesz a férjünk, jóképű, erős, okos lovag, akivel imádni valóan tündér kiskölyköket nevelgetünk majd. Képzeltünk hozzá jó fej anyóst, apóst, bónuszként szép házat, kertet, autót, nyaralót. Emlékszem, kilencévesen a nagymamám kertjében listát készítettünk az unokatestvéreimmel. Precízen pontokba szedtük, kinek milyen családja lesz. Az unokatestvéreimmel azóta már nem tartjuk a kapcsolatot. Az én listámon többek között az állt, hogy tizenkilenc évesen fogok férjhez menni. Húsz évvel később tettem meg. A férjem jóképű lesz. Az lett, de azt sosem gondoltam volna, hogy egy kétgyerekes, elvált pasival kötök házasságot. Négy-öt gyerekem lesz. Kettő lett, de ők a mindeneim. Ők a legfontosabbak. Nélkülük nem tudnék létezni. Ebbe a kategóriába sorolom még a testvéremet és a legjobb barátnőmet, aki sajnos a világ másik felén él. Bármelyikükkel tudok veszekedni is. Bármin, bármikor. De az összezördülések közben is tudjuk: számíthatunk egymásra. Bármiben, bármikor. Az Éva mostani számában is igyekeztünk a realitások talaján maradni, tudva, hogy mindannyian szeretjük a családunkat, de képesek vagyunk utálni is. Néha bizony elegünk van belőlük, és sajnáljuk, hogy nem válogathatjuk meg minden egyes rokonunkat. De alapállásunk természetesen a szeretet. Amíg gyerek voltam, édesapám mindig azt mondta: az a legjobb, ha mi így négyen együtt vagyunk. Akkor nem értettem vele egyet. Ma már igen. Fotó: családi archívum