Oldal.Info
A nyolcéves lányom már igazi nő
Nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen hamar elkezdődik. Bár korábban is voltak figyelmeztető jelek, mostanra egyértelművé vált... A nagyfiamnak, Zoárdnak már régóta lesújtó véleménye van a nőkről és a szerelemről. – Iszonyat! – meséli, mintha valami gusztustalan rovarfajról beszélne. – A lányok az osztályban listákat írogatnak, hogy kikbe szerelmesek, aztán vihogva felolvassák egymásnak! Kész elmebetegség! – Zoárdkám, ilyenek a lányok! Kislány koromban én is csináltam ilyeneket, aztán... – Aztán, remélem, leálltál vele! Le, le, nyugtatom meg. Persze hogy. – Nem értem – akadékoskodik a férjem. – Hát egyszerre nem egyvalakibe szerelmes az ember? – Jaj, papa! Dehogyis! Simán akár tízbe is! – kacag a kislányom. – Ez igaz? – néz rám a férjem hitetlenkedve, mint aki még nem látott nőt. Klári még megnyugtatóan hozzáteszi: – Jó, de mondjuk azért van egy sorrend. Szóval a nyolcéves lányom meg én tökéletesen megértjük egymást szerelmi kérdésekben. Esténként behív a fürdőszobába, be kell zárnunk mindkét ajtót, hogy a fiúk ki ne hallgassák a fontos dolgokat. És akkor mesélni kezd. Arról, hogy ki kibe szerelmes az osztályban, és hogy milyen biztos jelek vannak erre nézve. Ilyenkor úgy izgulok én is, a vécé fedelén ülve, mintha megint másodikos volnék. Hogyan NE legyünk következetes anyukák? :) Nélkülözhetetlenül hasznos tippjeinkért katt a linkre! És van egy álomfiú. – A zongorára járunk együtt. Jézusom, olyan gyönyörű! Szőke, kék szemű, és őrült magas... – áradozik az én kislányom a kádban, szép kék szemét eksztatikusan forgatva. (Őrült magas? Az mennyi lehet, egyharminc? Egynegyven?) – Na és beszéltél már vele? – kérdezem suttogva, hogy a hallgatózó Zoárd minél kevesebbet halljon belőle. – Igen! És tudod, mit mondott? Azt mondta: „Bocs.” – Jaj, de jó! És mire mondta? – Hát hogy kiverte a kezemből a kottát! Olyan cukor, nem? „Bocs!” Egy kis lovag! Klári mostanában rákapott a romantikus lányregényekre is: főleg Montgomeryt olvas, az egész Anne Shirley-sorozatot és magyarokat is, Fehér Klárát, Szabó Magdát. Ilyeneket mond: – Azt hiszem, szeretem ezt a fiút, csak még magamnak sem merem bevallani... (Na, ekkor azért adtam neki egy Roald Dahlt ellenméregnek.) De azt hiszem, a legszebb bizonyítékát igazi nő voltának tavaly adta Klári, amikor asztmás rohammal kórházba került. Hajnali öt óra volt, és az egész éjszakai szenvedés után – mikor úgy vette a levegőt szegény, mintha egy acélcsövet fűrészeltek volna mellettem – végül úgy döntöttem, mentőt hívok. Megjött a mentő, a fiatal orvos nagyon kedves és figyelmes volt, megvizsgálta Klárit, majd közölte, hogy be kell mennünk. (Futólag megállapítottam, milyen kellemes fiú ez a doktor, de rögtön el is szégyelltem magam.) Fekszik a gyerek a mentőben, az ajka enyhén lila, a száján inhalátor. Felemeli sápadt kis kezét, int nekem, hogy hajoljak oda. – Mi baj? Fáj valami, picikém? – Nem – szuszogja. – Csak az, hogy... csinos ez a mentős, nem? Jaj, de büszke voltam akkor a lányomra! És tessék, még az ízlése is milyen jó. Szöveg: Nényei Borbála, fotó: Europress. Éva, 2012. március. Minden jog fenntartva.